„Vándor, ha elhaladsz mellettem ne emelj rám kezet! ......... Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, a koporsód fedele. NE BÁNTS!”
"A erdő beszélt hozzám, mert az erdő beszél ahhoz, aki ismeri: jeleket ad, üzen, kitárja magát, csak meg kell érteni. De ahhoz, hogy érthessük, ismernünk kell fáit, bokrait, füveit, virágait, gombáit, állatait, s a sok színt, hangot, az állatok mozgását, életrendjét, természetét, az erdő minden lakójának örök, ősi törvényeit. Csak ez a tudás hozza közel az embert az erdőhöz, és ha ilyen jó barátságban vannak, akkor aztán szívesen veszik egymást."
(Fekete István füveskönyve)
PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ
Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.
Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.
Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.
Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.
Ady Endre
Rainer Maria Rilke versei
A hattyu
Félni egyre, élni vontatottan,
életünk, akár a hattyu útja,
mellyet még le sem írt a habokban.
És meghalni, titkosan elülni
mily elembe jártunk itt, ki tudja,
mint mikor hattyut látsz elmerülni: -
A vizen, mely nyájasan fogadja,
fodrozódik, elmulik alatta,
s boldogan gyűrűzik föl a hab,
míg a hattyu csöndesen kiválik,
mind nyugodtabb, tisztább és királyibb
méltósággal cél felé halad.
Tyutcsev
Silentium!
Hallgass, rejtőzz, s titok legyen,
Mit érez és óhajt szíved,
Lelked mélyén suhanjon át,
S csituljon el a néma vágy,
Mint fényes éji csillagok,
Csodáld csak őket, és ne szólj!
Hogy` tárja fel a szív magát?
Megért-e téged bárki más?
Megérti-e benned mi él?
Kimondott gondolat, ha kél,
Hazug. A forrás felzubog,
Oltsd szomjad így el, és ne szólj!
Csak tudd, magadnak hogyan élj!
Egész világ a lelked, mély,
Titkos, varázsos gondolat,
Mit elfojt lárma s utcazaj,
A nappal fénye szerteszór,
Figyelj dalára, és ne szólj!
Szuhanics Albert Naplemente
Az ég halk zsoltárt énekel,
mély altató zenét.
A nap oly vörös, álmatag,
már lehajtja fejét.
Fénye vígan táncra kél,
még áthidal felénk.
Tüzes híd remegve hív,
s már rajta lépkedénk.
Gondolatban átmegyünk,
fényhídján a napnak.
S véle együtt nyugszunk le
mélyén hűs haboknak.
Álmodván, az ő álmait,
milyen lesz holnapunk?
Kihunyó fénye vánkosán
nagy álmodók vagyunk.
Sötét a táj, sötét az ég,
ragyog a holdsugár.
Ezüstös fénye megtalál,
s az arcunkon szitál.
Lebben a szél, fodroz a víz,
vadvirág illatozz!
Aludj, pihenj fáradt napunk,
szép álmot harmatozz!
Álmodj fényes szelekről te,
álmodj kék eget!
Kék egeden játszadozó
fehér felleget.
Álmodj dolgos emberekről,
kalászok kazalban.
S a te fényed ott ragyogjon
az arató dalban!
A sugarad mindent éltet,
növényt, s állatot.
És a világ boldogsága
ha álmod álmodod.
VÁRNAI ZSENI: MOST ESTE VAN...
Most este van, lefekszem
napomra visszanézek,
fáradt vagyok, meleg volt,
a hőség elcsigázott,
sokat futottam, mentem
s a por belepte lelkem,
mint utszéli virágot.
Napomra visszanézek,
beszéltem emberekkel,
azok is megsebeztek,
szavak tüskéjét érzem,
próbálom elfeledni,
poros ruhám levetni
s aludni hófehérben.
Késő van már, elalszom,
elfordulok napomtól,
a hold vizébe nézek
s kendőm beléje mártom,
ezüstben elmerítem,
szívemre ráterítem,
borogatom, - ne fájjon.
